A Legfelsőbb Bíróság Pfv.V.21.650/2008/4. számú felülvizsgálati ítéletének alapjául szolgáló tényállás szerint, a felperesek (az eredeti végrendeleti örökösök) az alperesi közjegyzőt 4.590.000 forint kár és járulékai megfizetésére kérték kötelezni. A kereset ténybeli alapjaként előadták, hogy az alperes közokiratba foglalt végrendeletet készített és közjegyzői jogkörben eljárva azt a végrendelkező helyett aláírta, mert úgy ítélte meg, hogy egészségi állapota miatt az egy karral rendelkező örökhagyó nem képes a végrendelet aláírására. Az örökhagyó törvényes örököse által a felperesek ellen indított perben hozott jogerős ítélet megállapította, hogy a végrendelet a peres felek közötti viszonyban érvénytelen, mert a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Ktv.) 117. §-ának (3) bekezdésében írt, az örökhagyó aláírásra képtelen állapotának fennállását megkövetelő feltétel bizonyított módon nem állt fenn. Az alperes jogellenes magatartása következtében a felperesek a hagyaték tárgyát képező lakásingatlan ½ részének tulajdonjogától elestek, az ellenük indított perrel kapcsolatban pedig 590.000 forint költségük merült fel. Keresetük szerint az alperes a fenti összegeket kártérítés jogcímén köteles megtéríteni.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasító ítéletet hozott, melyet a másodfokú bíróság helyben hagyott. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a kárigényt a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése és 349. §-ának (3) bekezdése alapján kellett elbírálni, amelynek során a végrendelet érvénytelensége tekintetében hozott jogerős ítélet nem minősül ítélt dolognak. Abban a perben nem ugyanazon felek jogviszonyát bírálták el, és nem kerülhetett sor a kártérítési felelősség feltételeinek vizsgálatára. A kártérítési perben mindenekelőtt az alperes magatartásának jogellenességét kellett vizsgálni. A Ktv. 117. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a fél az okirat aláírására nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. A törvény azonban nem határozza meg, hogy a fél aláírásra képtelenségét mely feltételek fennállása esetén lehet adottnak venni; indokolása is csak annyit említ, hogy az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény. Erre tekintettel a bíróság konkrét jogi előírás félretételében megnyilvánuló jogellenességet az alperes terhére nem látott megállapíthatónak.
A hagyatékból a megdőlt végrendelet miatt nem részesülő végrendeleti örökösök felülvizsgálati kérelme alapján eljárt Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet az érdemi döntésre kihatóan jogszabálysértő, az alábbi indokok miatt:
1. A végrendelet érvénytelenségének megállapítására indított perben a bíróságnak a végrendelkezés körülményeit, döntően azt a kérdést kellett vizsgálnia és elbírálnia, hogy bizonyítottan fennálltak-e a Ktv. 117. § (3) bekezdése által biztosított kivételes és különleges eljárás feltételei. Az alaki érvénytelenség tárgyában lefolytatott per kimenetele attól függött, hogy a bizonyítás során feltárt tények az aláírási képesség hiányát igazolták-e. Fennálltak-e olyan körülmények, amelyek a fizikai képesség meglétét objektíve kizárták, s amelyek alapján a képesség hiányára megalapozottan lehet következtetni. A korábbi perben hozott jogerős ítélet arra a következtetésre jutott, hogy az aláírásra képtelen állapotot bizonyító tény, ezáltal pedig az aláírás pótlásának törvényi feltétele nem állt fenn, az alperesi közjegyző által készített végrendelet tehát alakilag érvénytelen. A Legfelsőbb bíróság aláhúzta, hogy a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 7. §-a kimondja, hogy a bíróság határozata mindenkire kötelező. E rendelkezésből következően a jelen perben nem tehető vitássá az öröklési perben hozott érdemi döntés és az azt megalapozó, az abban a perben lefolytatott bizonyítás eredményét tükröző bírói mérlegelés sem. A kártérítési ügyben eljáró bíróságokat is kötő tény tehát, hogy az alperes által készített és aláírt végrendelet érvénytelenné vált.
2. A törvény az alperes jogkörébe utalta annak eldöntését, hogy fennállt-e az örökhagyó aláírását közjegyzői aláírással történő pótlásának a feltétele. Vita esetén a hivatkozott törvényhely annak bizonyítását igényli, hogy a fél vagy más érdekelt az aláírásra nem volt képes. Az alperes közjegyzőként a fenti hatáskörében jogalkalmazóként járt el, tehát magatartásának felróhatóságát is abból az ítélkezési gyakorlatból kiindulva kellett megítélni, amely szerint a közhatalmi jogkört gyakorló kártérítési felelősségét csak kirívóan súlyos jogértelmezési és jogalkalmazási tévedés alapoz meg. Ebből a szempontból kellett tehát vizsgálni – az alperesre a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében háruló bizonyítási teher mellett – azt a kérdést, hogy az adott körülmények között az alperes kétséget kizáróan meggyőződött-e arról, hogy az okirat aláírására az örökhagyó a fizikai állapota miatt nem képes. Sem az öröklési, sem pedig a kártérítési perben lefolytatott bizonyítás elfogadható módon nem igazolt olyan tényt, amely a végrendelkező örökhagyó aláírási képességét kizárta. Helytállóan és okszerűen hivatkoztak a felperesek arra, hogy az egyetlen, teljes bizonyosságot hozó eljárás az aláírás megkísérlése lett volna. A már hivatkozott indokok értelmében erről kizárólag az alperes volt jogosult rendelkezni. Az alperes nem is állította, hogy a kézenfekvő, és bonyolult jogértelmezést nem igénylő kísérlet megtörtént. A peradatok szerint pedig e kísérlet feltételei adottak voltak. Ez a mulasztása pedig a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint olyan jellegű és súlyú, ami megalapozza a kártérítési felelősségét.
A Legfelsőbb Bíróság ismertetett ítéletének a konkrét ügyön is túlmutató jelentősége annak kimondásában áll, hogy
(i) az öröklési perben hozott, a végrendelet érvénytelenségét kimondó ítélethez fűződő jogerő hatás kizárja, hogy az okiratszerkesztő közjegyzővel szemben indult kártérítési per bírósága a jogerős ítéletével ellentétes következtetésre jusson abban a kérdésben, hogy a közjegyző mulasztott-e az örökhagyó aláírási képessége hiányának megítélése során. Mindaz, ami a jogerős ítélet szerint a végrendelet érvénytelenségét okozza a törvényes és a végrendeleti örökösök viszonyában, egyúttal a közjegyző kártérítési felelősségét is megalapozza a hagyatékból nem részesülő végrendeleti örökös és a közjegyző viszonyában;
(ii) a végrendeletet közokiratba foglaló közjegyző jogalkalmazóként jár el, ezért magatartásának felróhatóságát is abból az ítélkezési gyakorlatból kiindulva kell megítélni, amely szerint a közhatalmi jogkört gyakorló kártérítési felelősségét csak kirívóan súlyos jogértelmezési és jogalkalmazási tévedés alapozza meg;
(iii) ilyennek minősül, ha a közjegyző anélkül pótolja saját aláírásával az örökhagyó aláírását, hogy aláírási próbát végezne a végrendelkezőnél, függetlenül attól, hogy az örökhagyó egészségi és fizikai állapota az aláírási képességet illetően milyen következtetéseket enged; és
(iv) a végrendeleti örökös és a törvényes örökösök között nem áll fenn olyan kötelmi jogviszony, amely megelőzné és ennyiben időelőttivé tenné a közjegyzővel szembeni deliktuális természetű kártérítési követelést.
