A nemzetközi viszontbiztosítási gyakorlatban ismertek azok a kikötések (ún. simultaneous payment clause), melyek a viszontbiztosítási szerződésben biztosítják a direkt biztosítók (az ún. cedensek) azon jogát, hogy az eredeti kötvény alapján fizetendő kártérítés esedékessé válásával egyidejűleg hívhassák le a viszontbiztosító(k) fizetését (a továbbiakban: SPC Kikötés). A viszontbiztosítási szerződések ezt jellemzően úgy szabályozzák, hogy a viszontbiztosító(k) ugyanakkor kötelesek saját viszontbiztosítási szolgáltatásukat nyújtani, amikor a cedens biztosítási szolgáltatása az eredeti kötvény alapján esedékessé válik. Így pl.:
Példa 1: In the event any claim covered by this Agreement exceeds twenty five thousand pounds sterling (£25,000), the Reinsurer agrees that, if requested, it shall pay its share of such loss by wire transfer of same day Federal Funds by 12:00 pm New York Time on the date which is one business day prior to the date such loss payment is expected to be paid by the Reinsured.
Példa 2: In the event of a claim falling on the original contract of insurance Reinsuring Underwriters hereby undertake to make payment of their respective proportions of such claim to the Reassured at the same date on which payment is to be made by the Reassured providing fourteen days notice be given in writing to Reinsuring Underwriters.
Gyakori, hogy a cedens biztosítók az eredeti kötvényfeltételekben ezt olyan módon tükröztetik, hogy saját kárkifizetésük feltételévé teszik a viszontbiztosító(k) teljesítését, mely lehetővé teszi számukra, hogy saját pénzeszközeik (tartalékaik) felhasználása, kockáztatása nélkül teljesítsék szerződéses kötelezettségüket.
Egy ilyen ügyleti feltétel polgári jogi érvényessége tárgyában a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSzÁF) már 2002-ben figyelemre méltó, igaz sokak által vitatott határozatot hozott a Magyar Ügyvédek Biztosító és Segélyező Egyesülete (MÜBSE) átfogó ellenőrzését lezáró II/67/2002. számú felügyeleti határozatában. A PSzÁF úgy foglalt állást, hogy a MÜBSE megsértette a Ptk. 536. § (1) bekezdését, mert tagjainak (ügyvédi) szakmai felelősségbiztosítási feltételeiben a kárkifizetést a viszontbiztosító teljesítésétől tette függővé, s az ilyen feltétel a Ptk. biztosítási fejezetének egyoldalú kogenciája miatt érvénytelen (semmis).
Egyes kommentátorok úgy tartották, hogy a nemzetközi viszontbiztosítási gyakorlatban széles körben alkalmazott SPC Kikötést különösen érzékeny kereskedelmi partnerek egymás közti viszonyában sérelmezni. Mivel azonban a régi Ptk. 567. § (1) bekezdése, figyelmen kívül hagyva a biztosítás alapvetően kereskedelmi jellegét, fogyasztók és kereskedők közötti differenciális nélkül mondta ki a Ptk. biztosítási fejezetének egyoldalú kogenciáját, ezért a PSzÁF hivatkozott jogértelmezése alapján a piac elkönyvelte, hogy egyes magyar iparvállalatok biztosítási szerződéseinek azon kikötései, melyek a direkt biztosító viszontbiztosítására utalással a viszontbiztosító(k) kárkifizetésétől teszik függővé a hazai cedens pénzügyi teljesítését, könnyen kifogás tárgyává tehetők.
A SPC Kikötések érvényessége – a cedens és a biztosítottak viszonyában – más európai államok biztosítási és bírósági gyakorlatában is megkérdőjeleződött. A spanyol Legfelsőbb Bíróság pl. 2010. április 8. napján hozott figyelemre méltó ítéletet egy olyan ügyben, amikor az SPC Kikötés a viszontbiztosítási és a direkt biztosítási szerződésben egyaránt kikötésre került (JUR2010123412.). Az irányadó tényállás szerint, a Real Sociedad futballcsapat, mint biztosított kénytelen volt pert indítani biztosítója, egy helyi spanyol biztosítótársaság (Musini) ellen, miután egyik játékosának sérülése után a Musini megtagadta a 3.6 Mio EUR biztosítási összeg kifizetését, egyebek mellett arra hivatkozással, hogy a Real Sociedad biztosítási szerződésében kikötésre került SPC klauzula alapján legkorábban akkor kötelezhető fizetésre, ha viszontbiztosítója már teljesített részére.
A spanyol Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja a konkrét ügyben – egyebek mellett – az volt, hogy az SPC Kikötés nem volt kikényszeríthető a Real Sociedad futballcsapatával, mint biztosítottal szemben, következésként a Musini a viszontbiztosító teljesítésétől függetlenül köteles a Real Sociedad biztosítási szerződésének a teljesítésére. A bíróság álláspontja szerint
(i) azon túl, hogy az irányadó biztosítási feltételek inkorporálták a SPC Kikötést, arra a Musini kifejezetten nem hívta fel a Real Sociedad figyelmét és így utóbbi azt kifejezetten és írásban nem fogadta el, következésként az nem vált a biztosítási szerződés részévé;
(ii) a bíróság azonban ennél is továbbment, amikor kifejtette, hogy az SPC Kikötés annak szerződéstartalommá válása esetén is érvénytelennek bizonyulna, mert a Musini nem bizonyította a perben, hogy a Real Sociedad biztosítási szerződése nagykockázatra jött létre, márpedig a felek csak nagykockázat esetén jogosultak eltérni a biztosítási szerződésekről szóló törvény egyébként imperatív rendelkezéseitől.
A spanyol esetjog tehát igen szűk körben, nagykockázatra kötött biztosítási szerződés és a biztosított kifejezett elfogadása esetén tekinti érvényesnek a SPC Kikötést.
Egészen a Kúria mostani ítéletéig, az új Ptk. hatályba lépését követő magyar biztosítási szerződési jog rendelkezései alapján is hasonló következtetésre lehetett jutni a SPC Kikötés érvényességének megítélését illetően. Az új Ptk. ugyanis – elismerve, hogy a római jogi tengeri kölcsönből kifejlődött biztosítási ügylet hagyományosan kereskedelmi ügylet – szakított a biztosítási fejezet teljes egyoldalú kogenciájával, és azt csak fogyasztói szerződések esetében és ekkor is csak a Ptk. 6:455. § által meghatározott rendelkezések vonatkozásában tartotta fenn.
Ebből következően az új Ptk. hatálya alatt – a biztosító megfelelő tájékoztatása és a biztosított kifejezett elfogadása esetén – a felek elvileg érvényesen állapodhattak volna meg a SPC Kikötés alkalmazásában.
Nem vitás ugyanis, hogy a Ptk. 6:78. § (2) bekezdése alkalmazásában a SPC Kikötés a biztosítási szerződésekre irányadó jogszabályoktól és a biztosítási piac szokásos szerződési gyakorlatától egyaránt eltér, így az csak akkor válhat a szerződés részévé, ha a biztosító arról külön tájékoztatja a szerződőt és ő kifejezetten elfogadja azt. Ismertek a hazai bírói gyakorlatból azok az ítéletek, melyek bizonyos kikötések szerződéses tartalommá válását éppen azok vitatott konszenzualitása miatt iktatták ki a biztosítási jogviszonyból. Így pl. megállapították a hazai bíróságok, hogy
(i) lényegesen eltér a szokásos szerződési gyakorlattól és ezért külön tájékoztatás és kifejezetett elfogadás hiányában nem válik a szakmai felelősségbiztosítási szerződés részévé az a kikötés (ún. claims made policy clause), amely szerint a felelősségbiztosító – okozásuktól és bekövetkezésüktől függetlenül – csak azokat a kárigényeket téríti meg a biztosított helyett, melyeket első alkalommal a kötvény hatálya alatt érvényesítenek a biztosítottal szemben (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1.Gf.15.10-040043);
(ii) lényegesen eltér a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől és ezért külön tájékoztatás és kifejezetett elfogadás hiányában nem válik a hitelbiztosítási szerződés részévé az a kikötés, amely a biztosítási szerződésből eredő kárigény engedményezhetőségét a biztosító hozzájárulásához köti (Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.097/2009);
(iii) lényegesen eltér a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől és ezért külön tájékoztatás és kifejezetett elfogadás hiányában nem válik a casco biztosítási szerződés részévé az a kikötés, amely a biztosítási szerződésből eredő követelések elévülésére egy éves határidőt köt ki (Fővárosi Ítélőtábla 4.Pf.20.661/2012).
A kommentátorok előszeretettel felhívták a figyelmet arra, hogy a biztosítási szerződési jog területén az új Ptk-nak köszönhetően végbemenő paradigmaváltás, jelesül az egyoldalú kogencia megszűnése, természetesen nem jelenti azt, hogy a felek szerződési szabadsága korlátlan lenne, hiszen a diszpozitívitásnak is vannak határai (ld. pl. jóhiszeműség és tisztesség elve).
Jól példázza a szerződési szabadság korlátait az a közelmúltban hozott táblabírósági ítélet, melyben a bíróság az egyik hazai biztosító szolgáltatás felelősségbiztosítási feltételeivel összefüggésben kimondta, hogy a szerződési szabadság folytán ugyan nincs akadálya annak, hogy a biztosítási szerződésben a felek maguk határozzák meg, mi minősül biztosítási eseménynek, illetve milyen események nem tartoznak a biztosítási kockázat körébe, olyan rendelkezést azonban nem tehetnek, amelynek az a következménye, hogy a biztosító szolgáltatási kötelezettsége bizonyosan, egyetlen esetben sem áll be, ezért a biztosítási szabályzat nem tartalmazhat valamennyi biztosítási eseményre kiterjedő kizárást (Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.21.500/2012). A konkrét esetben a biztosító egy kazánházak üzemeltetésével foglalkozó vállalkozással kötött szolgáltatói felelősségbiztosítást, mely egyfelől a biztosított partnereinek nyújtott szolgáltatás hibás teljesítéséből eredő károkra nyújtott fedezetet, másfelől kizárta a szavatossági, garanciális igényekből eredő követeléseket.
A fenti ítélkezési vonulatba illeszkedik a mostani blog bejegyzésre okot adó felsőbírósági ítélet is, melyben a Kúria kimondta, hogy nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik az a szerződéses kikötés, amelyben az alvállalkozó díjának megfizetését szerződéses partnere a saját megrendelőjének teljesítésétől teszi függővé.
Az irányadó tényállás szerint, a felperest megillető alvállalkozói díj megfizetését a felek a közöttük létrejött szerződésben ahhoz a feltételhez kötötték, hogy az alperes megrendelője, az S. Építő Zrt. is teljesítse az alperessel szemben fennálló alvállalkozói díjfizetési kötelezettségét. Miután a felperes a perben nem bizonyította, hogy az S. Építő Zrt. teljesített volna, azaz a feltétel bekövetkezte nem állapítható meg, ezért a másodfokú bíróság a pert időelőttiség okán megszüntette. A jogerős végzés ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melyről a Kúria megállapította, hogy az alapos, az alábbi okokból:
(i) a (régi) Ptk. 397. § (1) bekezdése, amely kimondja, hogy a vállalkozói díj a vállalkozó teljesítésekor esedékes, diszpozitív szabály, e rendelkezéstől tehát a felek egyező akarattal eltérhetnek;
(ii) a szerződés tartalmának szabad megállapítására vonatkozó jogukat azonban a felek alapvetően csak a kógens és imperatív jogszabályok, a jóerkölcs, a társadalmi közfelfogásban érvényesülő erkölcsi normarendszer, a tisztesség követelményének keretei között gyakorolhatják;
(iii) márpedig a perbeli szerződéses kikötés önmagában is sérti az üzleti tisztesség követelményét, hiszen annak a kockázatát, hogy az alvállalkozót igénybe vevő vállalkozónak a saját megrendelője fizet-e, az abban a jogviszonyban nem részes alvállalkozóra hárítják át. Ezzel nyilvánvaló visszaélésekre is alapot adhatnak;
(iv) az ehhez hasonló szerződéses kikötések még azt is lehetővé teszik, hogy az alvállalkozót igénybe vevő vállalkozó a saját megrendelőjével „turpis módon” összejátszva jusson hozzá ingyenesen az alvállalkozó szolgáltatásához;
(v) a perbeli szerződéses kikötés mindezekre figyelemmel ellentétes az általánosan elfogadott erkölcsi normákkal, súlyosan sérti az üzleti tisztesség követelményét, vagyis nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik és így a (régi) Ptk. 200. § (2) bekezdése értelmében semmis, következésként a másodfokú bíróságnak a felperest megillető díj megfizetését az alperes saját megrendelőjének teljesítésétől függővé tevő kikötést figyelmen kívül hagyva – a részleges érvénytelenség szabályainak alkalmazásával – kellett volna elbírálnia a jogvitát.
Nem vitás tény, hogy a SPC Kikötés is a biztosítottal jogviszonyban nem álló harmadik fél (a viszontbiztosító) teljesítésétől teszi függővé a biztosítási szerződés teljesítését. Ezért a Kúria fent ismertetett ügyben kimondott jogtétele óvatosságra kell, hogy intse a biztosítási szektor szereplőit is, ha az eddig bevett gyakorlatnak megfelelően, és az új Ptk. diszpozitivitásán felbátorodva, továbbra is tükröztetni kívánják a viszontbiztosítási szerződések által jellemzően inkorporált SPC Kikötést a direkt biztosítási jogviszonyban.
