Az EUB ítélete alapjául szolgáló tényállás szerint, 1994 és 2002 között egy betonpiaci kartellt működtető gazdasági társaságok az alábbi átalakuláson mentek keresztül:
(i) A Sata-Asfaltti Oy néven bejegyzett gazdasági társaság végelszámolással megszűnt és gazdasági tevékenységeit átvette a Skanska Industrial Solutions néven bejegyzett gazdasági társaság (SIS), aki maga is részt vett a kartellben;
(ii) Az Interasfaltti Oy néven bejegyzett gazdasági társaság végelszámolással megszűnt és gazdasági tevékenységeit átvette az NCC Industry néven bejegyzett gazdasági társaság (NCC),
(iii) Az Asfalttineliö Oy néven bejegyzett gazdasági társaság végelszámolással megszűnt és gazdasági tevékenységeit átvette az Asfaltmix néven bejegyzett gazdasági társaság (Asfaltmix).
A Kilpailuvirasto (Finn Versenyhatóság) indítványa alapján a Korkein hallinto-oikeus (Finn Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság) – alkalmazva a gazdasági folytonosság elvét – versenybírságot szabott ki a SIS-szel szemben a Sata Asfaltti magatartásáért (továbbá a SIS saját versenysértő magatartása miatt is), az NCC-vel szemben az Interasfaltti magatartásáért, valamint az Asfaltmix-szel szemben az Asfalttineliö magatartásáért.
A fentiek szerint megállapított jogsértésre tekintettel Vantaa város önkormányzata („Önkormányzat”) a kartell megállapodások következtében túlárazott szerződéseiből eredő kárainak megtérítése iránt kártérítési pert indított a kartell résztvevői és azok gazdasági értelemben vett jogutódjai ellen az illetékes helyi finn bíróságon.
Az alperesek közül a SIS, az NCC, és az Asfaltmix arra hivatkoztak, hogy ők nem lehetnek felelősek más – már megszűnt – jogi személyek által elkövetett kartell jogsértésekért és azok kárkövetkezményeiért, és az Önkormányzatnak egyébként is a megszűnt kartellezők végelszámolási eljárásában kellett volna bejelentenie kárigényét a versenyjogsértés közvetlen elkövetőivel szemben.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a gazdasági jogutódok vonatkozásában a nemzeti (finn) polgári jogi felelősségi szabályok – nevezetesen a személyes felelősség elve – konkurálnak olyan közösségi jogi értelmezési alapelvekkel, mint a hatékony érvényesülés elve (principle of effectiveness), valamint a gazdasági folytonosság elve (economic continuity). Érdemi döntésében a perbíróság arra jutott, hogy utóbbi kettő primátusa érvényesül a nemzeti szabályozással szemben, ellenkező esetben ugyanis a károsultaknak lehetetlen lenne érvényesíteni kárigényüket.
Az Asfaltmix, az SIS, és az NCC fellebbezése alapján eljárt fellebbviteli bíróság az elsőfokú döntést arra hivatkozással megváltoztatta, hogy a nemzeti polgári jogi felelősség dogmatikai szerkezetét nem törheti meg olyan közösségi jogi elv, mint a hatékony érvényesülés elve, amely eleve csak a versenybírság kiszabása során alkalmazandó a versenyjogi jogsértéssel létrejött közjogi jogviszonyban. Az a nemzeti magánjogi szabály, hogy egy jogi személyiségű entitás által elkövetett jogsértésért főszabályként csak maga az okozó felelhet, és ezért más entitás csak jogszabály által nevesített kivételes esetben kötelezhető helytállásra, akadályát képezi az Önkormányzat sikeres magánjogi igényérvényesítésének.
Az Önkormányzat felülvizsgálati kérelme alapján eljáró Korkein oikeus (Finn Legfelsőbb Bíróság) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatali eljárás keretében a következő kérdéseket intézte az EuB-hoz:
(i) Kartelljogsértésből eredő károk megtérítése iránti perben a kárért felelős személyek meghatározása során az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) szabályai vagy a nemzeti szabályozás alkalmazandó-e?
(ii) Amennyiben a kárért felelős személyek meghatározása körében az EUMSZ alkalmazandó, úgy a közösségi gyakorlatban kialakult vállalkozás fogalma a alkalmazandó a kárért felelős személyek meghatározása során?
(iii) Amennyiben a nemzeti szabályozás alkalmazandó, úgy ellentétes-e a tényleges érvényesülés elvével az a szabályozás, amely alapján egy az alapügyhöz hasonló esetben az alperes társaságok nem tartoznak kárfelelősséggel?
Az EUB mindenekelőtt emlékeztetett az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének közvetlen hatályára, és arra, hogy a teljes érvényesülést biztosítani kell. Az tény, hogy a belső nemzeti szabályozás adja a magánjogi kártérítési keresetek anyagi és eljárási jogi kereteit, de ennek korlátja a közösségi gyakorlatban kialakított hatékony érvényesülés és egyenértékűség (principle of equivalence) elve. Azokat a kártérítési tényálláselemeket azonban, amelyeket közvetlenül a közösségi jog szabályoz, egyértelműen az utóbbi alapján kell megállapítani.
A közösségi esetjog az EUMSZ 101. cikkéből vezette le az uniós versenyjogi jogsértéssel okozott kár megtérítésének érvényesítéséhez való jogot. Az így kijegecesedett gyakorlat alapján megállapítható, hogy amennyiben a károsult felperes tudja bizonyítani az őt ért kár és az EUMSZ 101. cikke által tiltott magatartás közötti közvetlen okozati összefüggést, úgy jogosult kárainak megtérítését követelni. Ezt az esetjogot kodifikálta – az alapügyben egyébként időbeli hatálytalansága miatt nem alkalmazandó – 2014/104 EU irányelv.
A közösségi jogban lefektetett normák lehető leghatékonyabb érvényesülését biztosító eszközök a közjogi igényérvényesítés (public enforcement) és a magánjogi igényérvényesítés (private enforcement). Tekintettel arra, hogy ez a károsultat megillető alanyi jog az EUMSZ-ből ered, így szükségszerű, hogy az ezért felelős személy is innen le legyen levezetve, ahogy Nils Wahl főtanácsnok fogalmazott, ez utóbbi „a kártérítéshez való jog érmének másik oldala”. A főtanácsnoki indítvány hangsúlyozta, hogy amennyiben a kárért felelős személyek köre a nemzeti jog alapján lenne meghatározandó, úgy fennállna annak kockázata, hogy a belső piac gazdasági szereplői tagállamtól függően eltérő bánásmódban részesülnének, amelynek súlyos versenytorzító hatása lenne. Mindezek alapján megállapítható, hogy mind a közjogi, mind a magánjogi jogsértés felelőse a „vállalkozás”, amely a közösségi jog önálló, az esetjogban roppant tágan és rugalmasan értelmezett fogalma. Ennek a kiterjesztő értelmezésnek egyik manifesztációja a gazdasági folytonosság elve, amely szerint jogi mutáció esetén sem szűnik meg feltétlenül a versenyjogi jogsértésért való felelősség, mert a jogsértővel gazdasági szempontból azonos vállalkozásra is kiterjeszthető a felelősség. A fentiek alapján evidencia, hogy ennek az elvnek a magánjogi igényérvényesítés során is ugyanezt a szerepet kell kapnia.
Az alapügy történeti tényállása és a fenti jogi érvelés alapján, a főtanácsnoki indítvánnyal egyetértve, az EUB megállapította, hogy az alperes társaságok valójában magukra vállalták a versenyjogi jogsértésért való kárfelelősséget azzal, hogy jogi személyként gazdasági folytonosságot vállaltak a megszűnt (végelszámolt) jogelőd vállalkozásokkal, tehát felelősséggel tartoznak a gazdasági értelemben vett elődök által kartelljogsértéssel okozott károkért. Az EUB ítélete szerint:
Az EUMSZ 101. cikket akként kell értelmezni, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló helyzetben, amikor is az e cikk által tiltott kartellben részt vevő társaságok összes részvényét megszerezték más társaságok, amelyek megszüntették az előbbi társaságokat, és tovább folytatták azok gazdasági tevékenységeit, a részvényeket megszerző társaságok felelőssé tehetők az e kartell által okozott kárért.
Az EUB aláhúzta, hogy veszélyeztetné az uniós versenyjog védelmi rendszerével elérni kívánt célokat, valamint az említett szabályok hatékony érvényesülését, ha az uniós versenyszabályok megsértésével okozott kárért felelős vállalkozások azon egyszerű tény folytán mentesülhetnének a felelősségük alól, hogy szerkezetátalakítások, átruházások, illetve egyéb jogi vagy szervezeti változások következtében módosult az azonosságuk.
Nem számít újdonságnak, hogy a hatékony érvényesülés érdekében a közösségi jogi értelmezés magánjogi dogmatikai sajátosságokat rombol le. A termékfelelősségi irányelv maximum harmonizációs jellege miatt például a termékkárok megtérítése iránti perek kimenetelében közösségi szinten nem lehetséges eltérés. Ugyanígy olyan érzékeny kérdésekbe is beleszólt már a közösségi jog, mint az okozati összefüggés kérdése a most elemzett ítéletben is sokszor citált C‑557/12. számú Kone ügyben, ahol az olyan nemzeti szabályozást ítélte ellentétesnek a közösségi joggal, amely alapján az árernyőhatás („umbrella effects” vagy „umbrella pricing”) nem téríthető meg okozati összefüggés hiányában. Juliane Kokott főtanácsnok indítványában tovább is ment, és egyfajta közösségi jogi okozatossági elméletet dolgozott ki (sufficiently direct causal link), amelyet végül az EUB nem használt fel az ítéletében, azzal kapcsolatban, amikor a kartellen kívüli vállalkozás ügyfele által a kartellen kívüli vállalkozás kartell árnyékában kialakított, túlzottan magas árai miatt a kartellben részt vevő vállalkozásokkal szemben követelnek kártérítést. Látható tehát, hogy az egységes közösségi magánjogra irányuló törekvések megtalálják a maguk kis szigetét.
